amerikai-angol életrajzi dráma. rendezte: Danny Boyle. főszerepben: James Franco.
*****
Danny Boyle adott már nekünk kultot a Trainspottingot illetően, neki köszönhetjük a megosztó A part c. filmet és többek között a Gettómilliomost, a 28 nappal később őrületét és a 2013-as Transzot is ő követte el. A 127 óra valahogy mégis kimaradt nekem idáig.
Innentől SPOILERVESZÉLY annak, aki nincs tisztában az eredeti sztorival és annak tudta nélkül nézné meg!
A film esetében az igaz történeten alapuló szöveg valóban nem kacsa. Hőse, Aron Ralston valós figura, aki 2003-ban Utah dél-keleti részein bolyongva a kanyonokban olyan szerencsétlenül esett, hogy a jobb alkarját a sziklafalhoz nyomta egy óriási kő, ami teljesen beékelődött a szűkösen álló falak közé. Aron öt napot töltött a kanyonban minimális vízkészlettel és végül az önamputáció végrehajtásához is eljutott egy csorba bóvlibicska segítségével, hogy életét mentse az elképesztő helyzetből, a kanyon fogságából.
Nincs is miről nagyon tovább beszélni a történetet illetően, nem akartam ám spoilerezni, a nézők 90%-a úgyis tudja, miről szól ez a film, mielőtt nekiülne. Itt a megvalósításon van a hangsúly és az valami fergeteg lett. Először is James Franco a szerepre zseniális húzás volt, az egyszemélyes dráma minden apró mozdulatát briliáns játékkal adja vissza, legyen szó a bogaras és kalandvágyó túrázó merész vállalásairól vagy a baleset után egyre jobban kétségbe eső és vizionáló áldozatról. Bár az igazat megvallva Aron nem esik annyira kétségbe, ahogy egy átlagember tenné azt. Félelmetes egy fazon, aki még a legreménytelenebb helyzetben is képes poénkodni és szorult helyzetéből kisebb showt varázsolni. Majd meglátjátok. Játékának Danny Boyle remek táptalajt biztosít. A 127 óra képi világa végig nagyon klipszerű, az aláfestő zenék nagyon el vannak találva; az osztott képernyő, az önkamerázás, Aron hallucinációi mind-mind egy csodás egyveleget alkotnak és ez a szubsztancia nem engedi, hogy a drámai (igaz) történet átlépje a giccshatárt, aminek külön örülök. Az alkotás tetőpontján pedig eljutunk egy annyira zsigeri jelenethez, amire nehéz szavakat találni, pláne amikor a valóságot akarjuk hozzápárosítani. Pedig ha nem is 100%-ig így, de ez megtörtént és a 127 óra annyira ügyesen járja a kötéltáncot a dráma és feszültségfenntartó túlélő film kötelén, hogy egyszer sem lép mellé. Az elején például annyira királyul nyit a kerékpárral a terepnek nekivágó nyegle Aronnal, hogy szinte kedvem lett volna nekem is nyeregbe szökkenni és terepbicajozni, akkor is ha az első ugratástól tuti pofára esnék. A karakter lelkesedése, küzdeni akarása pedig a legvégsőkig kitart, a mélypontokat áthidalva természetesen.
Remek film és nekem momentán leesett az állam tőle.
tibike: 10/10, imdb: 7,6/10 (249.050), rottentomatoes: 93%